~sokszor nem látszik az érzéseim mélysége. sokszor nem akarom, hogy látszódjon. hogy milyen az, amikor egyedül képtelen vagyok megbirkózni a hegekkel, az emlékekkel. sokszor csak lenyelném, ami történt, amik történtek, hogy könnyebb legyen. ha nincs aki megértsen, ha nincs aki meghallgasson, csak a falak maradnak és a titkok és az ajkamba harapott fájdalom. s jó későn, mire minden elhalkul, a hangos zokogás átveszi a helyet, az pedig a beletörődött elcsitulással zárul. mint a színdarabok; először a hangos vastaps, majd az egyre megszűnni tűnő tömeg, s végül a kietlen tér. sokszor mást mond a tükör. sokszor mást mond a belső hang. sokszor csak úgy kiüvöltenéd és mikor nem lehet szétszaggatnád a haragot és a dühöt. sokszor minden olyan túl egyértelmű. sokszor minden ugyanoda tart. ki kell törnöm. szét kell az üvegeket törnöm. a lepkéket ki kell engednem a gyomromból, a mellkasomból, a gondolataim közül. azt akarják, már lehet én is, hogy beszéljek. hogy ismét beszéljek. mert ha nekik mondom ők a némasággal pecsételik le a levélbe zárt gondokat. sokszor csak magamra számíthatok.~

sokszor.

halkan nyomult a gondolataim közé a közöny. egy jó pár vitával teli pillanat kellett hozzá és gusztustalan viselkedése arcomba tolódása. olyan fáradt vagyok. a burn out minden tünetét észlelem magamon. nehezen kelek és fekszek. kéne a környezetváltozás, a friss levegő, idegen emberek, idegen illatok és idegen tárgyak érintése, idegen kilátás. remélem nyáron mindezt megkapom. bár, amiről álmodozok egyre messzebb kerül el tőlem. észbontó. néha szükségem lenne egy bölcs ember szavára, talán lehetne az egy nagyszülő. de valahogy ezt is elvette rettentő korán a sors tőlem. néha szükségem lenne egy ölelésre, de ezt egy kezem meg tudom számolni hányszor kaptam meg. néha jó lenne valakire rámosolyogni minden szó nélkül. és néha jó lenne magamban bízni és jónak érezni a tetteimet, a gondolataimat, a tulajdonságaimat, mindazt, ami én vagyok.

már rég nem jó semmisem. ez már régen eltört. és már régen letöröltek az égiek, csak elfelejtették, hogy már nem itt kéne lennem.

*olyan vagyok, mint egy dal a tenyered között. ha tehetném átjárnám valami kedves ember zsigereit. körbe suhannék a fürtjei között. olyan sima és selymes lennék, mint az óceán. mint a tenger habjai. olyan óvatos lennék, mint a rókák vadászok szaga közelében. én lennék egy vers a könnyeid között és én lennék, aki mellett, tiszta lenne a lelked. én szabad volnék. az ujjaim között folyna szét a valóság, nem kellene beleragadnunk, csak vennénk a levegőt lassan és egészen halkan. mint az indiánok, színekbe burkolnálak. csókolnálak. és elmesélném, mikor voltam a legszomorúbb, hogy ismerd meg azt is, milyen a szívem bőre, mitől sötétebb a hátoldala. megérinthetnéd. hogy tudd, nem papírból van. már voltam csendes, mint az óceán éjjeleken. szerettük egymást szerintem. te szerettél engem. én is. totálisan. de ha ma véletlen összeakadunk, már látom, hogy nem az az ember vagy, mint régen. és valószínű te sem annak látsz, mint aki voltam. eltelt az idő. te komorabb lettél és szemetebb egyszerre én pedig zárkózottabb és egyszerre nyersebb. Tudd hát, köszönöm, hogy akkor voltál nekem, mert egy varázslat közepén voltam én kis naív és tudom, hogy szerettél, mert nem történt semmisem. tudom, hogy fontos voltam. majd egyszer olvasni fogsz rólam. és beleírlak a könyvembe. és tudni fogod, hogy te is egy kis rész voltál bennem.

de már újra várok. és már nem ugyanúgy tennék, talán hangosan altatnám a hullámokat az ölemben és talán én volnék valaki nagy szerelme. talán egy zongora dallamban volnék egy pillanat és talán beleragadnánk a valóságba. és már nem lennék óvatos a vadászok miatt, már nem aggódnék annyira. tudod, én csak én lennék, minden rosszal és jóval, amiből vagyok, hús és vér lennék, dús és kész arra, hogy szeressek, hogy szeressenek.*

~csak addig tarthat minden öröm, amíg csukva van a szemem. este volt és fáztam a kíntól, hogy meséljek. leperegtek az elmúlt évek és felnyílt valami előttem és ráébresztett, hogy milyen messze járok már attól, ami volt és milyen messze van még, amit el akarok érni. csak egy helyben valahol a semmi közepén állok egy megállóban és várok arra a rohadt vonatra, immáron huszonegy éve, hogy jöjjön, hogy végre felszálhassak rá. úgy merengtem, mint egy macska. előttem volt, amikor utoljára láthattam és mondtam neki tegnap, hogy ne aggódjon. ha egyszer nagyon idős leszek és mikor már eljön az én időm is találkozni fogunk. és meg fog lepődni, mennyit öregedtem, miközben ő nem változott és ugyanúgy fest mint akkor, mikor meg kellett halnia, csak jobb színben. beszéltem hozzá. elmondtam neki, mennyire fáj, hogy nincs itt, és hogy hiányoznak a viccei. milyen furcsa... mikor már nincs mellettünk az, akit szerettünk, hirtelen el akarunk neki mesélni mindent magunkkal kapcsolatban, a gondolatainkat akarjuk megosztani, miközben már csak a szellemével tudunk beszélni, ha hallja. a macskák látják a halottakat. tegnap én is macska akartam lenni és utoljára látni akartam őt.

talán este, késő este vagyok a legőszintébb magamhoz. egyedül a szobámban. mikor átszűrődik a Hold fénye az ablakomon, mikor éberen figyelem a többi szobából fel-fel pattanó zajokat, akkor megjelenik az önismeretem. mindig olyan szánalmasan tekint rám. ő merész meg vagány és amikor könnyek közt folytatom vele a dialógusom, az valami egészen kiábrándító. persze nem olyan nagy a baj. az én drága jó szüleim nem vesznek túlzott tudomást a bajaimról.zárt ajtók előtt ácsorgok és próbálok beszélni. és olyan nehéz. kéne valami. egy macska. vagy valaki, hogy elmondhassam, milyen rossz egy szorongással megtöltött testben élni, amihez egy pánikoló lélek társul. mikor meg beszélni kellene. nem akarok. nem látom értelmét. csak figyelek egy asztal sarkához dőlve. figyelem a szerelmeseket, a haragosokat, a jókat meg a rosszakat és keresem magam, és nézek a messzeségbe a vonat elejét kutatom, mikor bukkan fel, mikor jön értem. tűz a nap, meleg van és izzadok, mint egy fagylalt a kehelyben, kékeszöld ruhám alját pedig a szél fújja, egy csomó bőrönd van nálam, ami ott hever a földön, azokat is fel akartam pakolni. de hogy ennyit kell várnom, lehet nem lesz már rájuk szükségem. mindben csak emlékek, gyűröttek és mihasznák. lassan kinő a bajszom, miközben várok. fehér bunda kezd majd el borítani, a szemeim elmacskásodnak és akkor hiába nyávogok majd, nem lesz, aki meghallja, miközben a vonatot keresem. azt a cseszett vonatot.~

Szép május. szép csütörtök.szép mosoly. szép nézés. szép minden. szép idő. szép jegyeim. szép szobám.szép zene. szép cserebogarak. szép történet. szép álmaim.

nem szép.

én már képzeletben összepakoltam. minden ruhám összehajtogattam és megvettem a jegyeket is. én már képzeletben sok mindent megtettem. szépet. szépeket. meg nem szépeket. és nem csak ott. hanem itt is. haldoklik az írásvágyam. porlik a lélek. szárazság van.

szép élet.

nem szép.

nem pánikolok. most nem. egy ideig. négy napig?

mit mondhatnék még? Már mindent elmondtam. már mindent elrágtam. szétfaragtam a szépet és a jót, dobáltam a forgácsát, fújta a szél. mit tehetnék még szebbet? már lefestettem az érzéseim, elégettem és széttéptem. még mit csinálhatnék? már elvágtam a szálakat. már nincs mit továbbfűzni. már nincs mit írni a gyengeségről. a jóról miért nem megy?

• és visszatért a szűk szobába,
• a nyomott falak sóhajába,
• látják őt, hogy kivan
• a vérében úszik a harag.

• nem hagyják, mert nem értik,
• ahogyan a bántó szavakat tépik,
• nem értik, mert nem hagyják,
• hogy az életemben minden máz.

• bukdácsoló érzések kopása
• a végtelen sors kijátszása,
• egy kegyetlen élet darálása,
• érzések és szívek nyögő szava.

• őrjöngő húsdarab bőrrel öltve,
• mosoly az arcon elkenődve,
• hiú ábránd dermedve figyel,
• ki lesz újból, ki leteremt?

• sűrű bozót hajad helyett,
• hosszú sárút a szívedben,
• régi képek a zavaros fejedben,
• halk sikolyok a lelkedben.

• Mond, mi lett abból a szépből,
• mi értem élt és a világodért,
• Mond hová lett a derű a lételem,
• hogy élni szép, nem pedig képtelen?

• Meddig tart vissza a hang ott benn,
• meddig hagyod mállani a feleletet?
• A feleletet feléd, hogy a csendben,
• hogyan múlik el minden szépen?

a képek csak a fejében élnek. az élmények csak a szívében. a jelleme a vérével keveredve folyik szerte szét benne, a gondolatai pupillájához tapadva vetülnek elé. a vonásai akár a szülőké. a tervei nem az övék. a haragja miattuk. az élete kisiklott. ott bolyong az az oldalt furdaló kérdés, merjen-e a tudások tárháza bővülni, vagy maradjon a bizonytalan szilárdságban? ketrecek elméjében, rácsok körülötte, bizalmát a négy fal vonalai súrolják, s minden eddigi tervét keresztül húzná egy eddig nem remélt hirtelen ötlet. vajon mindig ennyire ragadós lesz az élete? vajon mindig ennyire bizalmatlan lesz? S vajon mindig ennyire nehezen fog döntést szülni? Franc tudja. S amíg bámulja a tévét, nincs észlelése a külvilágról, magáról, eszmékről meg istenekről, sorsról meg egyéb kreációkról. s amíg egymaga van, nem kell hinnie. amíg nem kell hinnie, nem kell szeretnie. amíg nem kell szeretnie, nem kell fájnia. amíg nem kell fájnia, addig egymaga marad. ő és a színes kurta gondolatreszelékei. ahogyan az ebédnél omlik porhanyósan az étel a szájakban, ahogyan a koccintások pillanatot szülnek, ahogyan a véletlenek tragédiával húznak szét elemeket, úgy csikorog a kíváncsisága, hogy mi értelme, mind ennek, mindennek?

~jó lenne leszállni a felhők közül. jó lenne kifacsarni a sok f@szságot magamból, jó lenne elharapni az emlékeket, mielőtt még megteremtem őket és jó lenne kifejteni minden ötletem az életemmel, de nincs elég erőm, nincs elég időm, nincs elég kedvem, sosem, semmikor. legombolni a legombolnivalókat, letörni a letörnivalókat, lehordani a lehordanivalókat, kigyomlálni az indulatokat,vagy hagyni hogy kicsapódjon az a rengeteg érzelem az arcomra, hogy inkább vagyok mogorva, mert nincs kedvem álarcot felvenni, mint régen. megint ott vagyok, ahol anno. megint a peremen, megint a nézőtérben, megint a palánkok mögött, megint a szusszanások zsebében, megint lehámozva üresen. az értelmetlen félelem hálójában vergődve, gyulladni akarok, valami érzést akarok, valamit, hogy tudjam, van szívem. valamit, hogy érezzem, van lelkem. valakit, hogy átélhessem, vagyok valaki. de olyan szánalmasan vigyorgok csak magamon, amennyire lehet, szerintem súlyos vagyok. élménysúlyos. és nem a pozitívból.~

s végignézi, ahogyan mindig azok a dolgok történnek meg, amit kigondolt, hogy úgyis úgy lesz.végignézi egy fáradt szerdai estén, ahogy a számára mégsem annyira idegen srác szeme másért ragyog, ahogyan tudja az estéjük filmjét, mert úgyis mindig úgyisúgyvan. mondanám, de nincs kinek. a család nem az a fogalom nála, nem ismeri. voltaképp mi értelme a holnapnak, ha a mának sincs túl sok? Voltaképp miért evickélek még mindig a ragadós mázban. Mi a terve az isteni gépezetnek? Kútba akarja dobni a terveim és szereti nézni, ahogyan szenvedek? Vannak égiek? Velem vannak? Vagy ellenem? És hol múlik már, hol késik ő? A sosevolt.

Vajon mitől gondoltam, hogy a boldogságot ingyen adják? Olyan gyötrődően nézhetek most ki. Hajam kócos, smink se borítja gúnyám és a szívem is vágyakozással teli. A gazdagságra, a szerelemre, a könnyedségre, az érintésre, a nevetésre, a világra, az emberekre. Mindenre amitől elválaszt a világom. A sok szorongásomnak ez az ára. Egy boldogtalan lány megszokott legyintése a szokásokra, a belefásult küzdelembe, s mi az igazi probléma? Ha én azt tudnám. Nem lennék, nem lenne ez a test ilyen megtervezett. Kellene plasztika. Kicsi az orromra, sok a mellemre, egy a számra, szőke haj a barna hajam helyett. Biztosan jobb lennék. Kellendőbb, kecsesebb, s bár a gondjaim halmaza belepne éjjelente, de reggelre egy műlány művilága rabolna el, s legalább a tükörképem nem hazudna arcon többé. Milyen kétségbeesett vagyok azokban a pillanatokban. Szörnyen tör rám a gonosz. Úgy félek tőle, úgy lüktet bennem a pánik, hogy félek elengedem magam, s kifolyik minden belőlem. Ó, ki lett belőled, apró gyerek? Hát lehet, sosem kellettem úgy nagyon igazán senkinek. Lehet nem elég az arcom senki szívébe, lehet nem elég a testem senki testébe, lehet borzongok az érzéstől, hogy milyen is az, mikor szeretnek? Törékeny vagyok és olyan kőszívű. Furcsa lány a jó anyád. Én nem az vagyok. Én se furcsa, de még csak különös sem vagyok. Csak egy egyszerű lány vagyok, tele kétellyel és bizalmatlansággal, amit az évek és a borzadály tapasztalatok szőttek elém na meg belém. Az elmémbe. Mikor ittam, széttörtek bennem a halmazok. Mikor szerelmes lettem fiúkba és estékbe eltört a bizalom meg a szeretet. Ó kiabáld kislány; Nem kell senki, ha én mondom! Jól vagyok, hogy fél szelíd hattyú bárgyú tekintettel a rakparton, kicsit egyedül vagyok rút. A hideg is ráz, ha magamba nézek. Mivé lett ez a gyermeki elme? Sírva fakadnék olyan hangosan minden szem előtt, hogy szánjatok! Mert kell a szánalmuk és a sajnálatuk, mert nekem is fáj idebenn, s ha még csak senki észre sem veszi, hát kit érdeklek én? Megrettenve hát a fagyott percekben, mikor rám lel a neurotikus szorongás tomboló csapása, olyankor elfutnék magam elől. Olyankor nem akarnám látni magam. Olyankor el akarnék süllyedni egy mély tenger mélyebb titkai alá. Olyankor érzem leginkább, mennyire javíthatatlan, fásult, keményesen törékeny vagyok.

~Félre lehet dobni. Odébb lehet tenni. Be lehet csomagolni. Össze lehet gyűrni. Le lehet rajzolni és le lehet radírozni. Attól nem fogok megváltozni, mert nem tetszik a rövidre zárásom. Nem fogok műanyag székekre leülni műanyag emberekkel megbeszélni a problémákat, inkább kreálok egy műanyag magyarázatot és hagyom, hogy a műanyag széttöredezzen abban a műanyag arcodban és fogaid között és hogy a színpadias művészeteddel előadhasd bárki számára, hogy én vagyok a gonosz, az undok és az agresszív boszorkány, aki nem tud szeretni. Hagyom, mert nem kellenek műanyag barátok, nem kellenek műanyag darabok a törékeny lelkem közé begyúrva. Hagyom, hogy ez a massza, amit elkészítettél, hagy keljen meg és hagyom, hogy kisüsd a sértett éned fodros monológját. Nem érdekel a kényes és elkényeztetett világod, amiben csak egy bábu voltam évek óta, de végre erőt vettem magamon. Elvágtam a zsinórjaim és lezártam egy korszakot. Lezártam ezt a részt is, s helyedbe léphet valaki új, aki megbecsül és nem olyan önző, mint te. Nem fogok visszanézni, nem foglak hiányolni, mert a szívem máshogyan van kalibrálva, s ha az az üres pohár betelik, de még koszos is, nem fogom nézni sokáig. Most magadra maradtál a többi bábuddal, Kennel, a mézes-mázas hercegeddel, és az udvari hölgyeiddel, akiknek kényed-kedved szerint öntheted ki sanyarú sorsod. Kár, hogy nem tudod milyen is az. De persze nem lehet mindenkinek az a legnagyobb gondja, hogy milyen színűre fesse az amúgy is három szál haját, valakinek azon kell gondolkoznia, mit fog enni holnap... és tudod...örülök, hogy ilyen erős vagyok, hogy képes vagyok lezárni az önző emberekkel történő mindenféle kapcsolatom.~

még messze a cél? hogyan lehet túlélni a hülyéket? milyen gyógyszer kell, hogy egész nap mosoly legyen az arcomon? nem bírom a sok farkságot.

A professzor máshogyan szemlélte a világot. Vakmerően hitt abban, hogy mindent sokkal tisztábban láthatunk a képekből, minden össze tud zsugorodni egy lencse világára és, hogy ha igazán hiszünk abban, hogy képesek leszünk a boldogságra, mert az nekünk is jár alanyi jogon, akkor minden sikerülhet, amit csak akarunk. Én kételkedtem a szavaiban, úgy láttam őt, mint egy bölcs embert, aki vénségére kicsit szebbnek látja a világot, mint ami. Azt mondta nekem egyik sétánk alkalmával, hogy én tele vagyok szomorúsággal és szentül állította, hogy hamarosan ellep majd engem és akkor nagy lesz a baj! Kérdezte, hogy nincs senki, aki szeret? Én erre mindig csak azt feleltem; akadnak. Ő pedig szelíden mosolygott. Azt mondta a szomorúságnak van egy kiváló ellenszere. Szerinte jobban kellene figyelnem a jelent, az élőlények mozdulatait, a szél szavait, a Hold kristálytiszta fényét, mert ha akarom rólam is szólhatnak ezek. Nem értettem mire céloz. Neki olyan könnyed élete van, gondoltam akkor. Egyedül él, nem felel senkiért, nem tartozik senkinek szeretettel, sem haraggal, a maga ura, van egy viskója a parttól nem messze és bejárta már a világot, s minden kincse az a régimódi fényképezőgép. A sétánk során megkért, hogy álljak meg egy pillanatra. Úgy tettem. Ő pedig csinált rólam egy fotót. Azt mondta, mire újra felkeresem, előhívja a fotót és le tudok majd számolni a szomorúsággal.Aggódtam, hogy hülyén fogok festeni, kócos hajjal, smink nélkül, csak én minden szín nélkül, szürkén.

Mire újra felkerestem nem volt a viskójában, de a fénykép ott hevert az asztalán, amin szinte alig látszódtam, nagyobb hangsúly volt a környezeten. Túl sok volt a részlet a képen, amiben elvesztem, szinte felismerhetetlen voltam a képen. Azóta is küzdök a szomorúsággal, de már tudom kezelni. Már értem, mit értett azalatt, hogy ellep a szomorúság és van miért küzdenem.

Valahol zúgolódás folyik. Valahol eliramlik mellettem a nagy vonat. Kicsengetik a neved, néma lábnyomaid lepi a hó, a szél viszi tovább szavaid, nem látnak sehol. Kiléted homály, messze vagy már. Csengnek a boltok, szállnak a pelyhek, minden meghitt, a reggel gyönyörű, de valaki hiányzik és mégis minden rendben van így, ahogyan van, nélkülük.